
Az utolsó hívás a kibékülés előtt
Két évig tartott a viszály Nászer és testvére, Fádi között. Az egész egy kis örökségen való vita miatt kezdődött, majd a szavak miatt nőtt, végül olyan csenddé vált, amely megsebezte az anyát, valahányszor összegyűjtötte a fiait egy asztalhoz, és üres széket talált.
Mindegyikük azt hitte, hogy neki van igaza. Mindegyik arra várt, hogy a másik kérjen először bocsánatot. Az idő múlásával már nem emlékeztek tisztán a vita kezdetére, de ragaszkodtak a fájdalmukhoz, mintha az a méltóság bizonyítéka lenne.
Egy hideg éjszakán csörgött Nászer telefonja. Fádi száma volt. Hosszan habozott, mielőtt felvette. Testvére fáradt hangja szólt: „Anya a kórházban van.” Nászer nem kérdezett semmit. Felöltözött és elindult.
A fehér folyosón a két testvér először állt egymás mellett két év után. Nem fogtak kezet. Csak várták az orvos hírét. Az anya jól volt, enyhe roham volt, elmúlt. De amikor kinyitotta a szemét és látta őket együtt, sírt.
Azt mondta: „Nem akarok meghalni úgy, hogy falat látok köztetek.”
Nászer és Fádi kimentek a folyosóra. Fádi mondta: „Fáradtak vagyunk, Nászer.” Nászer csend után válaszolt: „És anya is elfáradt velünk.”
A bocsánatkérés nem volt hosszú. Nem beszéltek a részletekről, sem arról, ki hibázott többet. Nászer mondta: „Sajnálom minden szót, ami megbántott.” Fádi pedig válaszolt: „Én pedig sajnálom minden napot, amit távol tartott tőlünk.”
Másnap reggel együtt vitték be az anyjuk szobájába a reggelit. Mosolygott és azt mondta: „Így lesz újra otthon a ház.” A testvérek megértették, hogy néhány veszteség nem éri meg, hogy miatta elveszítsük azt, aki megmaradt nekünk.





